Jonah Brown
~
Úgy igazán már meg sem lepnek az égen összegyűlt bajjós felhők, melyek a szürke megannyi árnyalatában pompázva zárják el London utcáitól a Nap lágyan simogató sugarait. Az emberek többsége esernyőt szorongatva sétál az utcán, vannak akik kapucnijukat fejükre húzva óvják meg magukat, az egyenlőre csak csöpögő esőtől, míg mások az autójukból várják a hamarosan érkező égi csapást. Tekintetem elszakítom a kinti élettől, figyelmemet ismét az előttem pihenő könyvre összpontosítom, ami most furcsa mód; legkevésbé sem érdekel. Vonakodva pillantok végig a már sokadik évében járó könyvön, melynek lapjai kicsit már megsárgultak az évek hatására. Megmosolyogtat a gondolat, hogy egy éve még bolondnak tartottam azt, aki olvasásra pazarolja a drága idejét, hiszen annyi minden mást tartogat az élet. Olvasás.. Mindig azt gondoltam, hogy csak az unalmas emberek vetemednek ilyen vaskos könyvek kiolvasására mint ez, de most már... Tán én is unalmas emberré váltam volna? Ez a vele eltöltött idő unalmassá, bolonddá tett volna? Az utóbbi meggondolandó, hisz tagadni sem érdemes, a vele eltöltött idő alatt több ostobaságot, s tőlem távol álló dolgot követtem el, mint azt valaha gondoltam volna. Sokan azt gondolták, rossz hatással vagyunk egymásra. A hozzám közelállók azt mondták Ő változtatott meg engem, míg a hozzá közelállóknak meggyőződésük volt, hogy én tettem Őt rosszá. Megváltoztattuk egymást... Igen, ez igaz.
Most azonban, mégis egyedül ülök ennek a kis kávézónak egy eldugott kis bokszában, s elevenítem fel az együtt töltött időt, mert már csak ez maradt. Megváltoztunk, hibákat követtünk el, én mégis azt mondom megérte. Az a lány... Magam sem tudom mi történt, s már csak pusztán attól hihetetlennek tartom ezt az egészet, hogy tudom milyen vagyok. Vagyis, most már nem teljesen. Azzal a két gyönyörű, égszínkék szempárral bármire rátudott venni, bármit eltudott érni. Elérte, hogy megváltozzak miatta, s én hajlandó is voltam változni, hisz míg vele voltam rájöhettem, hogy igenis meglehet, s megéri megváltozni, ha van kiért.
Az ég hirtelen dörren egy hatalmasat, az eső mintha dézsából öntenék kezd el szakadni, s én abban a pillanatban biztosra veszem, hogy soha nem felejtem el azt a napot, mikor egy éve, az ugyanilyen cudar időjárás elől menekülve, Ő először betette ide a lábát...
